Kicsi zöld

   Ha ebben az időszakban szerelmünk legboldogabb időszaka zajlott volna, vagy legalábbis megkérik a kezemet, esetleg tudományos körökben felfedezik rendkívüli tehetségemet és publikáltam volna a Nature-ben... és ezen kívül még mindenféle jó történt volna velem, akkor is életem legszörnyűbb éve lett volna a 2007-es. De persze az élet nem kímél, ha már egyszer próbára tesz, rögtön óriási kőtömbökkel kezdi az edzést. (Talán mégis így jobb, ezt nehéz eldönteni.)
    Akkori barátom eddig sem tökéletes családja végleg szétesett. Egy percig sem gondoltam, hogy kár. De egy fiúnak, aki még csak kronológiai értelemben felnőtt nem egyszerű elveszteni az apját. Igazából nehezen értettem meg, mert én érettségi után felköltöztem Pestre. Nem nagy távolság, ha valami gond van egy óra és otthon vagyok. Ha nincs kedvem, senki nem kéri számon. Mindig úgy gondoltam, hogy ilyen szempontból a vidékiek tulajdonképpen szerencsések. Békés körülmények között, általuk meghatározott tempóban válnak le a szüleikről. Én személy szerint akkor alig vártam, hogy végre egyedül lehessek.
    Nyilván más, mikor valaki úgy távolodik el, hogy ha hazamegyek sincs ott. De mégsem értettem, éreztem a súlyát... mert hát ő azért él.
    Egymásra voltunk utalva akkor, annyira mint még soha. Egyikőnknek sincs más.  A barátok olyan távoliak, a napi gondokat nem értenék meg, nem is lenne értelme olyasmivel terhelni egy ritka találkozást. Testvéreink fiatalabbak és élik az életüket nélkülünk is. Mi mindent egymásra vetítünk, és minden sérelem a másikon csapódik le, akárhonnan érkezik is. Pedig védjük egymást, de a sérelmek fájnak és mi gyengék vagyunk és nem tudjuk egyedül elviselni. Inkább fájjon másnak is...ez persze öntudatlan, ösztönös, védekezés.
    Én anyához mindig is közelebb álltam, mint apához. Ahogy ő is közelebb állt az apjához. És mindketten ezt a szülőt éreztük elveszni. Az nem számít, hogy ez tényleg megtörténik-e. De a lehetősége olyan borzalmas. Hiába voltunk ott egymásnak és próbáltunk támaszt tartani, de a feszültség szakadékot emelt közénk. Nem tudtuk igazán megérteni a másik bánatát és a kapcsolatunk megromlott. Minden apróság, amit máskor fel sem vettünk volna, halálos vétekké nőtte ki magát.
    Számomra az egész úgy tűnt, csak a lemondás lehet a megoldás. Azt hittem, ha lemondunk a másikról, felszabadítjuk legalább a saját terhünk alól. Persze sosem mertem kimondani, ezért frusztrált és belülről emésztett.

Talán mégis meg kellett volna tenni.

    Eddig nem volt a családomban orvos. Generációkra visszamenőleg tanárok, tanítók, lelkészek, jegyzők és mérnökök sokasága. Gyakorlatilag beteg sem voltam, tehát úgy kerültem az egyetemre, hogy fogalmam sem volt róla mire vállalkozom. Úgy ítéltem meg ez a legnagyobb kihívás, amit teljesíthetek. Nem gondoltam, hogy segíteni akarok az embereken, az emberi test művészi anatómiája érdekelt leginkább. Vonzott a lehetőség, hogy bonyolult folyamatokba láthatok bele és az emeberek felnéznek majd rám.
    Nem hinném, hogy sokan vágak még így neki ennek pályának. Igaz, akkor még egészen más volt a helyzet, nem is sejtettük milyen baljós felhők közelednek felénk.
    Még sok van vissza az egyetemből és sajnos még elég hiányos a tudásom, de már elsős koromtól úgy tekintettek, mintha máris mindenről tudnék. Ez persze sosem fog bekövetkezni, de vannak dolgok, amikről mind tudjuk, komolyan kell venni.
    Sokszor fordult elő, hogy valaki kérdezett a most felfedezett magas vérnyomásáról, a sérvéről, trombózis utáni teendőkről...stb. ami éppen adódott. Amíg az okokat firtatjuk addig érdekes. De mikor elhangzik, mit kéne tenni. A probléma már nem is létezik. Egyeteln egyszer sem fogadták meg a tanácsomat. Mintha mindent rajtunk kívül álló dolgok irányítanának. Pedig az, hogy mi magunk megteszünk-e mindent  sokkal többet számít.
     Különösen bosszantott ez, mikor az édesanyám nem volt hajlandó orvoshoz menni. Egy nyáron át könyörögtem, mire sikerült egy laborvizsgálatot megcsináltatnom vele.
    Az a nap, mikor a háziorvos kijött és anyát kereste...életem legrosszabb napja volt. Másnap kórélettan szigorlatomat akartam javítani (hármasról ötösre), az indexemet nem találtam, mert Budapesten hagytam. A hugom volt csak otthon a barátjával. Én magamból kikelve, bőgve mondtam nekik ...mennyire mérges vagyok anyára, amiért növesztgette magában a rákját... pedig ez nem is hangzott el. Kereken 1 hónap kellett, hogy kimondják a diagnózist. Számomra ez hihetetlen. Mi történik azokkal, akikre nem figyel folyton valamilyen egészségügyi személyzet? Belegondolni is elkeserítő.
    És miért van így? Mert nem hisszük el, hogy ez velünk is megtörténhet. Nem gondoljuk egy percig sem, hogy esetleg nekünk is feladatunk lenne törődni magunkkal. Az én szüleim tényleg egészségesen éltek mindig is, iylen tekintetben nem hibáztak. De az egészség megőrzéséhez hozzátartozik az is, hogy mikor baj van, nem dugjuk a fejünket a homokba addig, amíg késő nem lesz. Anya nem megy el orvoshoz, mert úgyis kiderül valami vagy mert nem szereti az orvosokat. Felteszem ezt Magyarországon sokan gondolják így. Az hogy így van-e tulajdonképpen nem is érdekes. Mert sokkal fontosabb, hogy ha baj van még meg lehessen oldani, és hogy a párját, a szüleit, a testvéreit, gyerekeit, barátait nem utálja. Az orvosnak nem árt azzal, hogy nem megy el, a szeretteinek viszont rengeteget tud.
    Borzasztó volt az az egy hónap, frusztrált és olyan félelemre ébresztett, amit addig nem ismertem. Olyan ember léte került veszélybe, akitől már eddig is sokat tanultam és még sokkal többet kaptam, amiért hálás vagyok, de ennek többszöröse rejlik még benne. Hiánya olyan űrt teremtene, amire nem vagyok felkészülve.
   

Szeptember környéke elég jelentős változást hozott a lassan folydogáló kis életembe. Ekkor már elkezdődött a negyedik év, amit a Semmelweis Egyetem épületei között töltök, két és fél éves az első és egyben egyetlen kapcsolatom, jómagam huszonegy éve létezem. Nagyobb probléma, ha úgy tetszik próbatétel elé még sosem állított az élet addig.

Aztán egyszerre olyan dologok zuhantak rám, természetesen egyszerre, amelyek elviselésére nem hittem hogy képes vagyok. Édesanyámról kiderült, hogy vastagbél tumora van. Ha történetesen összejön az építészmérnöki és nem orvosi egyetemre iratkozom végül, lehet, hogy már nem élne. Mert ugye mindenki utál orvoshoz menni, egy kis hasfájásal. A gyengeséget, fogyást a kor előrehaladására fogja. Az orvos meg mit foglalkozzon egy kis vérszegénységgel, ami ugyan életveszélyes mértékű, de kiváló vaskészítményekkel elfedhető tünet. Magyarország kiemelt veszélyezetettségéről nem is beszélve.

http://publications.cancerresearchuk.org/WebRoot/crukstoredb/CRUK_PDFs/bowel/cs_bo_f1.4.xls

Egy kedeves tanáromat idézve: "Nem az a baj, hogy szív- és érrendszeri betegségekben és rákban halunk meg, hanem az, hogy sokkal korábban, mint Európában."