Szeptember környéke elég jelentős változást hozott a lassan folydogáló kis életembe. Ekkor már elkezdődött a negyedik év, amit a Semmelweis Egyetem épületei között töltök, két és fél éves az első és egyben egyetlen kapcsolatom, jómagam huszonegy éve létezem. Nagyobb probléma, ha úgy tetszik próbatétel elé még sosem állított az élet addig.
Aztán egyszerre olyan dologok zuhantak rám, természetesen egyszerre, amelyek elviselésére nem hittem hogy képes vagyok. Édesanyámról kiderült, hogy vastagbél tumora van. Ha történetesen összejön az építészmérnöki és nem orvosi egyetemre iratkozom végül, lehet, hogy már nem élne. Mert ugye mindenki utál orvoshoz menni, egy kis hasfájásal. A gyengeséget, fogyást a kor előrehaladására fogja. Az orvos meg mit foglalkozzon egy kis vérszegénységgel, ami ugyan életveszélyes mértékű, de kiváló vaskészítményekkel elfedhető tünet. Magyarország kiemelt veszélyezetettségéről nem is beszélve.
http://publications.cancerresearchuk.org/WebRoot/crukstoredb/CRUK_PDFs/bowel/cs_bo_f1.4.xls
Egy kedeves tanáromat idézve: "Nem az a baj, hogy szív- és érrendszeri betegségekben és rákban halunk meg, hanem az, hogy sokkal korábban, mint Európában."
