Kicsi zöld

    Eddig nem volt a családomban orvos. Generációkra visszamenőleg tanárok, tanítók, lelkészek, jegyzők és mérnökök sokasága. Gyakorlatilag beteg sem voltam, tehát úgy kerültem az egyetemre, hogy fogalmam sem volt róla mire vállalkozom. Úgy ítéltem meg ez a legnagyobb kihívás, amit teljesíthetek. Nem gondoltam, hogy segíteni akarok az embereken, az emberi test művészi anatómiája érdekelt leginkább. Vonzott a lehetőség, hogy bonyolult folyamatokba láthatok bele és az emeberek felnéznek majd rám.
    Nem hinném, hogy sokan vágak még így neki ennek pályának. Igaz, akkor még egészen más volt a helyzet, nem is sejtettük milyen baljós felhők közelednek felénk.
    Még sok van vissza az egyetemből és sajnos még elég hiányos a tudásom, de már elsős koromtól úgy tekintettek, mintha máris mindenről tudnék. Ez persze sosem fog bekövetkezni, de vannak dolgok, amikről mind tudjuk, komolyan kell venni.
    Sokszor fordult elő, hogy valaki kérdezett a most felfedezett magas vérnyomásáról, a sérvéről, trombózis utáni teendőkről...stb. ami éppen adódott. Amíg az okokat firtatjuk addig érdekes. De mikor elhangzik, mit kéne tenni. A probléma már nem is létezik. Egyeteln egyszer sem fogadták meg a tanácsomat. Mintha mindent rajtunk kívül álló dolgok irányítanának. Pedig az, hogy mi magunk megteszünk-e mindent  sokkal többet számít.
     Különösen bosszantott ez, mikor az édesanyám nem volt hajlandó orvoshoz menni. Egy nyáron át könyörögtem, mire sikerült egy laborvizsgálatot megcsináltatnom vele.
    Az a nap, mikor a háziorvos kijött és anyát kereste...életem legrosszabb napja volt. Másnap kórélettan szigorlatomat akartam javítani (hármasról ötösre), az indexemet nem találtam, mert Budapesten hagytam. A hugom volt csak otthon a barátjával. Én magamból kikelve, bőgve mondtam nekik ...mennyire mérges vagyok anyára, amiért növesztgette magában a rákját... pedig ez nem is hangzott el. Kereken 1 hónap kellett, hogy kimondják a diagnózist. Számomra ez hihetetlen. Mi történik azokkal, akikre nem figyel folyton valamilyen egészségügyi személyzet? Belegondolni is elkeserítő.
    És miért van így? Mert nem hisszük el, hogy ez velünk is megtörténhet. Nem gondoljuk egy percig sem, hogy esetleg nekünk is feladatunk lenne törődni magunkkal. Az én szüleim tényleg egészségesen éltek mindig is, iylen tekintetben nem hibáztak. De az egészség megőrzéséhez hozzátartozik az is, hogy mikor baj van, nem dugjuk a fejünket a homokba addig, amíg késő nem lesz. Anya nem megy el orvoshoz, mert úgyis kiderül valami vagy mert nem szereti az orvosokat. Felteszem ezt Magyarországon sokan gondolják így. Az hogy így van-e tulajdonképpen nem is érdekes. Mert sokkal fontosabb, hogy ha baj van még meg lehessen oldani, és hogy a párját, a szüleit, a testvéreit, gyerekeit, barátait nem utálja. Az orvosnak nem árt azzal, hogy nem megy el, a szeretteinek viszont rengeteget tud.
    Borzasztó volt az az egy hónap, frusztrált és olyan félelemre ébresztett, amit addig nem ismertem. Olyan ember léte került veszélybe, akitől már eddig is sokat tanultam és még sokkal többet kaptam, amiért hálás vagyok, de ennek többszöröse rejlik még benne. Hiánya olyan űrt teremtene, amire nem vagyok felkészülve.