Ha ebben az időszakban szerelmünk legboldogabb időszaka zajlott volna, vagy legalábbis megkérik a kezemet, esetleg tudományos körökben felfedezik rendkívüli tehetségemet és publikáltam volna a Nature-ben... és ezen kívül még mindenféle jó történt volna velem, akkor is életem legszörnyűbb éve lett volna a 2007-es. De persze az élet nem kímél, ha már egyszer próbára tesz, rögtön óriási kőtömbökkel kezdi az edzést. (Talán mégis így jobb, ezt nehéz eldönteni.)
Akkori barátom eddig sem tökéletes családja végleg szétesett. Egy percig sem gondoltam, hogy kár. De egy fiúnak, aki még csak kronológiai értelemben felnőtt nem egyszerű elveszteni az apját. Igazából nehezen értettem meg, mert én érettségi után felköltöztem Pestre. Nem nagy távolság, ha valami gond van egy óra és otthon vagyok. Ha nincs kedvem, senki nem kéri számon. Mindig úgy gondoltam, hogy ilyen szempontból a vidékiek tulajdonképpen szerencsések. Békés körülmények között, általuk meghatározott tempóban válnak le a szüleikről. Én személy szerint akkor alig vártam, hogy végre egyedül lehessek.
Nyilván más, mikor valaki úgy távolodik el, hogy ha hazamegyek sincs ott. De mégsem értettem, éreztem a súlyát... mert hát ő azért él.
Egymásra voltunk utalva akkor, annyira mint még soha. Egyikőnknek sincs más. A barátok olyan távoliak, a napi gondokat nem értenék meg, nem is lenne értelme olyasmivel terhelni egy ritka találkozást. Testvéreink fiatalabbak és élik az életüket nélkülünk is. Mi mindent egymásra vetítünk, és minden sérelem a másikon csapódik le, akárhonnan érkezik is. Pedig védjük egymást, de a sérelmek fájnak és mi gyengék vagyunk és nem tudjuk egyedül elviselni. Inkább fájjon másnak is...ez persze öntudatlan, ösztönös, védekezés.
Én anyához mindig is közelebb álltam, mint apához. Ahogy ő is közelebb állt az apjához. És mindketten ezt a szülőt éreztük elveszni. Az nem számít, hogy ez tényleg megtörténik-e. De a lehetősége olyan borzalmas. Hiába voltunk ott egymásnak és próbáltunk támaszt tartani, de a feszültség szakadékot e
melt közénk. Nem tudtuk igazán megérteni a másik bánatát és a kapcsolatunk megromlott. Minden apróság, amit máskor fel sem vettünk volna, halálos vétekké nőtte ki magát.
Számomra az egész úgy tűnt, csak a lemondás lehet a megoldás. Azt hittem, ha lemondunk a másikról, felszabadítjuk legalább a saját terhünk alól. Persze sosem mertem kimondani, ezért frusztrált és belülről emésztett.
Talán mégis meg kellett volna tenni.
